Az egyik gimnáziumban a diákok, úgy döntöttek, hogy a közeli idősek otthonába mennének el az őszi leveleket eltakarítani. Hosszas egyeztetés után lett meg az időpont (különórák, versenyek, családi programok, nem könnyű…)
Aznap persze rossz idő volt, előző nap esett, a levelek sárosak, vizesek voltak. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy azért bemegyünk és beszélgetünk, hiszen az idősek amúgy is készültek kis uzsonnával megvendégelni minket a nagy munka végén. 
Felmerült, hogy mi lenne, ha műsort adnánk. Az egyik fiú pár napja nyert meg egy szavalóversenyt, elmondta hát a verset. A nappaliban ahol összegyűltünk volt egy zongora. Egy diáklány félve bevallotta, hogy ő igazából jól zongorázik, és van egy dal, amit ő írt, nem tudja meghallgatnánk-e. Pár perc múlva nehéz volt eldönteni, hogy a diákok vagy az idősek vannak-e jobban elragadtatva és meghatva a zenétől, amit hallottunk.
Aztán kis csoportokban beszélgettünk az otthon lakóival. Volt, akivel a nappaliban, volt, aki azt kérte, hadd mutassa meg kis szobáját, mert ott a fényképek és saját tárgyak között olyan sok mindenről tudna mesélni.
Két óra múlva az ebédidő miatt indulnunk kellett és a gyerekek sugárzó arccal gyűltek össze:
„Hogy ez a bácsi milyen jó fej volt!” „Neked is megmutatta a kitüntetését?” „A néni szobája olyan volt, mint egy múzeum!” „Olyan volt, mint egy élő töri óra.” „Ma este elmegyek a nagymamámhoz és kikérdezem.”
