„Van ahol szép a graffiti, van ahol kutyapiszok”

Kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy lemossuk a graffitit az iskola faláról. Majd fogjuk a vizes rongyot és lemossuk, gondoltuk elsőre. Másodikra már azt gondoltuk, hogy lehet, hogy valamilyen oldószer is kell arra a rongyra, aztán meg lehet, hogy nem is rongy kell, hanem kefe. És aztán szép lesz-e vagy újra kell festeni? De a festék az drága…

A közeli metróaluljáróban egy graffiti eltávolításával foglalkozó cég emberei dolgoztak. Megkérdeztük őket, adnának-e egy kis szakmai útmutatást nekünk. Adtak. A főnökük eljött és tartott egy fél órás fényképes bemutatót, arról, hogy mi a graffiti, hol van annak helye és hol nincs és, hogy a tag-ek az épületek falán bizony ugyan olyanok, mint a kutyapiszkok a járdákon.

Aztán egy péntek délután eljöttek, adtak oldószert, kezünkbe adták a magasnyomású „vízi pisztolyt” és mikor végeztünk a mosással, búcsúzóul letettek két vödör sárga festéket a fal mellé.

Faggattam őket, hogy ezt mivel érdemeltük ki. Azt mondták, hogy annyi elcsúfított épületet, falat látnak, hogy fontosnak tartják, hogy a fiatalok megértsék, hogy mekkora kárt okoznak egy-egy graffitivel.

Ma este elmegyek a nagymamámhoz és kikérdezem.

Az egyik gimnáziumban a diákok, úgy döntöttek, hogy a közeli idősek otthonába mennének el az őszi leveleket eltakarítani. Hosszas egyeztetés után lett meg az időpont (különórák, versenyek, családi programok, nem könnyű…)

Aznap persze rossz idő volt, előző nap esett, a levelek sárosak, vizesek voltak. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy azért bemegyünk és beszélgetünk, hiszen az idősek amúgy is készültek kis uzsonnával megvendégelni minket a nagy munka végén.

Felmerült, hogy mi lenne, ha műsort adnánk. Az egyik fiú pár napja nyert meg egy szavalóversenyt, elmondta hát a verset. A nappaliban ahol összegyűltünk volt egy zongora. Egy diáklány félve bevallotta, hogy ő igazából jól zongorázik, és van egy dal, amit ő írt, nem tudja meghallgatnánk-e. Pár perc múlva nehéz volt eldönteni, hogy a diákok vagy az idősek vannak-e jobban elragadtatva és meghatva a zenétől, amit hallottunk.

Aztán kis csoportokban beszélgettünk az otthon lakóival. Volt, akivel a nappaliban, volt, aki azt kérte, hadd mutassa meg kis szobáját, mert ott a fényképek és saját tárgyak között olyan sok mindenről tudna mesélni.

Két óra múlva az ebédidő miatt indulnunk kellett és a gyerekek sugárzó arccal gyűltek össze:

„Hogy ez a bácsi milyen jó fej volt!” „Neked is megmutatta a kitüntetését?” „A néni szobája olyan volt, mint egy múzeum!” „Olyan volt, mint egy élő töri óra.” „Ma este elmegyek a nagymamámhoz és kikérdezem.”

Tanévkezdés

Szeptember elseje van, és munkába álltam a Demokratikus Ifjúságért Alapítványnál (DIA), mint az Iskolai Közösségi Szolgálat (IKSZ) programvezetője. Persze nyáron is dolgoztam már, mert ha szeptemberben kezdem csak felvenni a kapcsolatot az iskolákkal, akkor az őszi félévben nem sok minden indulna el.

Megkerestem számos olyan iskolát, akikkel vagy én, vagy a DIA kapcsolatban volt az utóbbi években. Minden iskolában mások a lehetőségek, igények, prioritások, ám mindenhol nyitottságot tapasztaltam az Iskolai Közösségi Szolgálat valamilyen formája iránt.

Az DIA honlapján nyitottunk is egy „fület” az iskolai modelleknek, ahol mutatunk pár példát, hogy milyen helyet találhat magának a közösségi szolgálat egy-egy iskola életében.

A honlapon megtalálhatóak még a hírek a programról (például három iskola szolgálati tevékenysége a tavaszi félévben), az IKSZ leírása (mit jelent, miért fontos, hogyan működik), és végül az IKSZ-iskolák hálózata, amin még dolgozunk és amit nagyon fontosnak tartunk, mert szeretnénk, hogy az iskolák tudjanak egymásról és megoszthassák a tapasztalataikat.